Helló világ! Egy ideje ki sem nyitom ezt a blogot, mivel sok gondolat szökik ki egyszerre belőle. Sok a megírt történet. 2013-ban kezdtem el írni, azóta minden írás itt pihen a gépemen. Aztán arra gondoltam, hogy talán most már elő tudom venni őket. Talán. Hátha más is tanul belőle, vagy ha még nem is tanul, talán nyugtázza magában, hogy ejjha ez a lány, milyen.. és ide nem is tudom, hogy milyen minőségjelzőt tegyek. Ostoba, türelmes? Ki tudja?
Minden része picit mentesebb az önsajnálattól, amennyire lehet, és hátha most már nem vagyok olyan dühös, mint egykor. Keskeny derengés ujjnyi bor felett, kétséges élfény egy távoli fémtárgyon: mindez artikulált – mint egy mondat, noha csupán egy mondat benyomása. Felirattöredék egy likacsos kövön, melyet bizonnyal elhengeríteni kéne, ahogy Petri írja. Fiktív, igazságos, és valós, igazságtalan szereplőkkel. Tessék itt van az első.
1.
Aznap valahogy nem ment le a torkomon a levegő. Egyike volt azoknak a valószínűtlen nyári estéknek, amikor hiába küzdöttem, akartam, megakad. Megakadt valamiben, amit nem tudtam letolni. Csak toltam, húztam, és mégsem. Lehet, hogy szembe kéne néznem vele? Felöklendezni, hogy megismerjem végre? Hiszen minden nap próbálom letolni a torkomon, de valahogy ma annyi helyet sem ad, hogy egy kicsi résen kiszökjön belőlem, és újra levegőhöz jussak. Kiszökjön belőlem jó messzire, ameddig újra reggel nem lesz. Hogy aztán valahogy eltoljam magamtól, ameddig csak lehet. Ez a gombóc egyszer szétesik, és apró darabjaira hull, de addig is nem teszek semmit csak eltolom, nehogy megérintsen.
Képzelődöm. Ma már tudom, amit akkor egyáltalán nem, hogy nem lehet egy olyan érzést megfogalmazni, vagy kifejezni mások helyett, amit én sem tudok kimondani. Helyére teszem magamban az érzést, mely leginkább emberi nyögéshez, vagy mély kínos lélegzéshez hasonlít. Már túl vagyok rajta, mondogatom magamnak szokás szerint.
Valamiféle félig álom állapot ez, melyet az ember úgy próbál létrehozni magában, mint akkor, amikor éppen ritkán ott van, és nem is akarna vissza jönni. Mert persze minden ott kezdődött el, ahol, vagy ameddig vissza kell menni. Mert ott még, ha másképp történt volna, most lehetne más, de nem az, tehát oda kell visszamenni
Az érzés hajszálra ugyanaz, visszatérő kép. A képek pedig mindent megmutatnak, leginkább azt, amit próbálok elfelejteni. Sokszor úgy érzem elmúlt, aztán reggel félálomban, még nem merem kinyitni a szemem, mert fürkészem a testem, hogy érzem-e? Érzem.
Az érzéstől való megszabadulás reménye nélkül kinyitom a szemem, és megbeszélem magammal, hogy ez a szabályosnak koránt sem nevezhető tünet, állandó.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: